(1. rész)
Ha valaminek, a szakképzésnek ma ténylegesen is megnőtt a létjogosultsága. Szinte már közhely, hogy többet ér ma egy jó szakmunkás, aki ismeri szakmája csínját-bínját, mint két „botva csinált” diplomás. Ha kitekintünk Európára, azt látjuk, hogy a jól képzett közép- és kelet-európai szakmunkásokat elszippantja a nyugati munkaerőpiac.
Gondolhatnánk, hogy a hazai szakképzés mindig is magas színvonalú volt, hiszen a magyar szakismeret iránt igencsak nagy a kereslet. Azonban Janus-arcú lenne ez a fajta gondolkodás, ha pusztán csak a büszkeség és nem pedig a racionalitás vezérelné e tárgykörben a gondolatainkat.
Most, amikor a tanulók egy hosszú folyamat eredményeképpen megméretődnek a szakma oltárán, még inkább időszerű, hogy feltegyük a kérdést: „Akkor hogyan tovább?”
E kérdés újabb és újabb felvetéseket generál, hiszen e vizsga nemcsak a szakmai képzés minőségéről, hanem a szakmában való elhelyezkedésről szól majd. Talán nem fog öncélúként hangozni a vélekedésem, ha azt mondom, a folyamatosan változó világnak megfelelni akaró szakképzés sokkal bonyolultabb, mint azt néhány felvetéssel és e felvetésekre adott válaszokkal teljes egészében meg lehetne válaszolni.
Minden elfogultság nélkül határozottan ki merem jelenteni, a jövőben a szakmai kamarák nélkül az általam felvetett problémára másként nem lehet megoldást találni.
Most számomra egyértelmű, hogy az iskolák, a képzőhelyek, illetve első helyen a tanulók bonyolult rendszere összetettebb, mint egy egyszerű megválaszolatlan kérdés.
Az egyes érdekvonalak mentén megjelenő álláspontok az egyes szereplők szemüvegén keresztül akár még elfogadható módon láthatóak is lehetnének.
Azonban az érdek lényegesen magasabb célú, mint egy-egy tanuló, iskola vagy gyakorlati képzőhely elképzelése.
A szakképzés igenis össztársadalmi érdek. Ez az érdek pedig mindent felül kell, hogy írjon.
Mielőtt idétlen nosztalgiázásba kezdenék, igyekszem féket vetni magamra, de ami tény, az tény: képzelgéseimben sokszor idéződnek fel szemüveges, svájci sapkás, kék köpenyes „szakik”, akiknek kezeikben tolómérő, tervrajz vagy éppen kőműveskalapács, esetleg fülük mögött ácsceruza jelzi, hogy a szakma a birtokukban van és a rájuk szegeződő tekintet mindezt el is lesheti.
Gondolataim elején ezt kérdeztem: „Szakképzés, de hogyan?”
Én így képzelem. Csak remélni akarom, hogy képzelgésem nem eretnek.
Van benne tekintélyes szakember, aki nem rejti el, sokkal inkább átadja a gyakorlati tudását.
Van benne iskola, aki képes felgyújtani az érdeklődés lámpását a hozzá szegődött diáknak.
Van benne magas technológiai színvonalon működő szakképzés, akik szívesen, odaadó gondoskodással fogadják az őket megkeresőket.
És vagyunk benne mi is, mi, akik hisszük és valljuk, ahhoz, hogy harmóniában legyen e sok-sok ismeretlen tényezős egyenlet, kellő alázattal és tenni akarással bizonyságot tehetünk arról, hogy a szervező, koordinációs munka szükséges.
Végezetül zárógondolatként kívánkozik ki belőlem: milyen jó lenne, ha az érintettek hasonlóképpen írnák meg gondolataikat és a jobbítás érdekében ők is megjelentetnék mindezt…
Kapás Eszter
szakképzési tanácsadó
Kapcsolódó cikkek:
3. Hétköznapi hiány(a)szakma …a szoknya, a nadrág és a varrótű
7. Családi asztal, közös asztal
9. Mit ér a szakma, ha lélek is van benne…
